A szovjet kormány Sztálin parancsára a bolsevik Filip Goloscsekint nevezte ki Kazahsztán élére, amely területét tekintve a szövetség második legnagyobb országa volt.

Goloşekin, aki a Kazahsztáni Kommunista Párt első titkáraként kezdte meg munkáját, a helyi lakosság ellenőrzése érdekében bevezette az úgynevezett „Kis Októberi Forradalom” politikáját.

Ennek a politikának a legpusztítóbb lépése a „kollektivizálás” volt, amely a nomád kazah nép erőszakos letelepítését célozta.

A lakosság fele éhen halt

A projekt keretében a jómódú és középosztálybeli parasztok megélhetését jelentő állatállományt elkobozták a szovjet hatóságok. Statisztikák szerint a kollektivizálás előtt Kazahsztánban meglévő 45 milliós szarvasmarha-állomány az alkalmazott politikák következtében rövid időn belül 4 millióra csökkent.

Az állatállomány felszámolása az 1930–1933 évek közötti időszakban eredményezte az úgynevezett "Nagy éhínség" nevű katasztrófát. Ebben az időszakban az ország közel 6 milliós lakosságából mintegy 2,5 millió ember halt éhen.

A rezsim elnyomásával szemben 1929 és 1933 között 372 alkalommal népfelkelés tört ki, ám ezeket a lázadásokat a szovjet hatóságok katonai erővel, véresen leverték.

Az értelmiség elleni politikai mészárlás: a Vörös Terror

Az éheztetés mellett 1937-től kezdve a kazah társadalom élvonalában álló értelmiség Sztálin „Vörös Terrornak” nevezett büntetőpolitikájának célpontjává vált.

A 1917-es forradalom után politikailag szerveződött kazah értelmiséget, amely megalapította az Alasz Pártot és az Alasz Orda Kormányát, „nacionalista”, „pantürkista” és „kém” vádakkal „a nép ellenségének” nyilvánították. Ebben az elnyomási időszakban több mint 100 ezer embert száműztek Kazahsztánból, míg több mint 25 ezer értelmiségit kivégeztek.

Nemcsak az értelmiséget, hanem hozzátartozóit is megbüntették. A Hazaárulók Feleségeinek Akmolai Táborába, röviden „ALJİR”-ba küldték őket.

Türkiye történelmi jelentőségű segítsége: 20–30 ezer gyermeket hoztak Türkiyébe

Abban az időszakban, amikor a világ hallgatott, a Török Nagy Nemzetgyűlés (TBMM) küldöttséget küldött ki, hogy helyszíni vizsgálatot végezzen. A küldöttség tagja, İsmail Suphi Bey egy jelentésben megállapította, hogy a katasztrófa leginkább a baszk, tatár, kazah és kirgiz gyermekeket érintette, és azt javasolta, hogy mintegy 20–30 ezer gyermeket mentsenek ki és vigyenek Türkiyébe.

A függetlenség felé vezető út: a Zseltokszan-események

Kazakhsztán a Szovjetunió egyik autonóm köztárasasága volt. Kazahsztán államfője a kazah származású Dinmuhammed Kunajev volt. 1986. december 16-án egy döntéssel felmentették tisztségéből Kunajevet, és az orosz származású Genaddy Kolbint Kunajev utódjának nevezték ki.

Kolbin kinevezését a kazahok nem fogadták el. 1986. december 17-én Almatiban a Brezsnyev téren gyűltek össze, ahol a nép békés, demokratikus tiltakozásokat tartott.

„Kazahsztán a kazahoké”

A tüntetők kezében olyan transzparensek voltak, mint „Kazakhsztán a kazahoké” és „Kolbin, menj vissza Oroszországba”.

A Szovjetunió vezetése ezt a helyzetet kazah nacionalizmusként és oroszellenességként értelmezte. A szövetség a Kazahsztánban állomásozó katonáit és biztonsági erőit a térre vezényelte.

Azokban a hideg napokban az esti órákban a tűzoltóautók hideg vizet permeteztek a tömeg felé. Amikor az emberek menekülni kezdtek a víz elől, a katonák ezután fegyverekhez nyúltak.

A hófehér tér vörösre festett a nép vérével

A tüntetések 1986. december 17–19. között folytatódtak, és összesen mintegy 200 ember vesztette életét. A hóval borított Brezsnyev tér vörösre festett a nép vérével. A kazahok ezeket a napokat „Zseltokszan” (December) néven emlegetik.

Miután Kazahsztán 1991-ben elnyerte függetlenségét, a múlt sebeinek begyógyítása érdekében elfogadták „A politikai elnyomás áldozatainak rehabilitációjáról szóló törvényt”. Ennek keretében eddig több mint 340 ezer, politikai elnyomás és elhurcolás áldozatát felmentették és visszaadták nekik jó hírnevüket.

A nép emlékezetében élő mély tragédiára emlékezve 1997-ben, Nurszultan Nazarbajev alapító elnök döntése alapján május 31-ét hivatalosan a „Politikai elnyomás, elhurcolás és éheztetés áldozatainak emléknapjává” nyilvánították.

„A katasztrófa hét testvére”

Kazakhsztán történelme tele van fájdalommal és könnyekkel. A szabadság felé vezető úton a kazahok éltek brutális körülmények között, az elnyomásnak, elhurcolásnak, kegyetlenségnek, éheztetésnek és népirtásnak ki voltak téve. A népet sújtó katasztrófákat a kazahok „hét testvérként” emlegetik, és ehhez egy újabb borzalmas testvér is társult. Fiatalok, idősek, nők, gyermekek és szellemi vezetők, rengeteg kazah török vesztette életét a szabadság felé vezető úton.

A függetlenségért küzdő és kivégzett Mağcan Cumabay által a szabadságharc alkalmából írt vers még ma is él a dalokban és népdalokban:

Testvérem! Te ott, én itt

A bánattól vért nyelünk a mi nevünkben.

Méltó-e rabszolgaként állni? Gyere, menjünk

Az Altajba, az apáinktól örökölt Arany trónra.